A Párizst megörökítő fotográfiák nézőpontjában több léptékváltást fedezhetünk fel. Az egyik kép madártávlatból láttatja a várost, a másik a járókelő szemszögéből, a harmadik szinte absztrahálva közelít rá egy építészeti részletre úgy, hogy nem is tudjuk pontosan meghatározni valós léptékét. A perspektíva tehát éppen úgy változik, ahogy a szemlélődő ember térképezi fel az ismeretlent: először nagy vonalakban látja, aztán megvizsgálja a részleteket; rendszereket, hálózatokat, csomópontokat keres, majd egyre több apróság tűnik fel neki – arcok, zajok, illatok -, mígnem egyre inkább bevonódik és beolvad a városba. A képek eltérő nézőpontját egységes szemléletmódjuk fűzi össze. A fátyolos tónusú fotográfiák hangsúlyosan építészet-központúak, s az épített környezet struktúrájában, az építészeti formák ritmusában keresik a rendszert és a rendet. Pontosan úgy, ahogy a képek készítője is a város feltérképezésével találja meg saját helyét az ismeretlenben.
